A Megoldás, avagy az élet kulcsai

Transzperszonális pszichológia

A transzperszonális pszichológia a pszichológiának egy relatíve új határterülete, mely az ember spiritualitás iránti igényeivel, az egészséges ember kiteljesedésével, az individuumon túl nyúló tapasztalatokkal foglalkozik. A területnek rengeteg különböző definíciója létezik, talán annak kiforratlansága miatt, és nehezen megragadható fogalmai, tárgya szerint.

A „transzperszonális” kifejezés néhány szórványos korábbi előfordulás után a hatvanas évek végén vált gyakorivá, szó szerinti jelentése: „túl a személyes (mindennapi) oldalunkon”. A transzperszonális pszichológia az 1960-as évek végén bontakozott ki önálló irányzatként. Legfontosabb újdonsága, hogy az ember szellemi – spirituális oldalát is kutatja és az eredményeket integrálja a pszichológia tudományába. Olyan eszközöket fejlesztettek ki a személyiség fejlődésének szolgálatában, melyek az élet különleges élményeit is feldolgozhatóvá teszik. Munkánkat áthatja az a humanisztikus megközelítés, mely a kliensben tiszteli az egész embert és képesnek tartja saját problémájának megoldására.

Elsősorban azt az érzésünket segít megfogalmazhatóvá és vizsgálhatóvá tenni, hogy az élet és az emberi tudat több, hatalmasabb, mint amit a szemünkkel láthatunk, és a kezünkkel megfoghatunk.

A transzperszonális szemléletű életfilozófia vagy szakmai munka következetesen keresi és realizálja a magasabbrendű humán értékeket a mindennapok valóságában.

Kulcsfogalma a tudatosság és a növekedés, mind a fizikai, gyakorlati síkon, mind a kapcsolatok, érzelmek területén, mind pedig a spirituális, transzcendens élményekben.

A transzperszonális kifejezést mint jelzőt leszűkített értelemben azokra az élményekre, belső tapasztalatokra használják, melyek meghaladják mindennapi tudásunkat, személyes hétköznapi érdekeinket. Ezek az élmények átemelnek kozmikus létünkbe, a világ egészének részeként tudjuk megélni önnön létünket. A transzperszonális élmények tartalma rendkívül változatos és kiterjedhet bármire, amit szokatlannak, fenségesnek, mélységesnek vagy akár infernálisnak, elsöprőnek élünk meg.

A transzperszonális szemlélet kifejezést mi kiterjesztettebb, integratív értelemben használjuk. Mindazt, ami túl van a mindennapi emberi határainkon, igyekszünk önnön létünkhöz integrálni, tudatunkat kitágítva befogadni, személyiségünket, önmagunkról alkotott képünket kiegészíteni a szellemi, transzcendens dimenzióval. Néha ez csak annyit igényel, hogy a korábbi ködös megérzéseinket végre szavakba önthetjük, és életfilozófiánk tudatos részévé tehetjük. Más esetekben viszont ezek a tapasztalatok elsöprik korábbi életfelfogásunkat, összezavarják gondolatainkat, és gyakran ránehezednek önmagunkról és a világról alkotott képünkre.

A transzperszonális szemlélet legfontosabb üzenete, hogy mindarról, amit transzcendens, szellemi, spirituális valóságként írtak le eleink, mi magunk is újból formáljunk véleményt és tegyük életünk szerves részévé. Földön járó és gyakorlatias ez a szemlélet, a különleges élmények nem öncélként jelennek meg, melyek esetleg el is vonják figyelmünket és energiáinkat a mindennapok realitásától. Sőt, éppen ezeknek az élményeknek az érzelmi, gondolati feldolgozásával a mindennapok energiaforrásává kell változtatnunk őket. Belső tapasztalásunkban megfoghatóvá válik egy-egy magasabb rendű humán érték értelme. A mindennapokban azután a cél ezeknek az értékeknek a megvalósítása. Ezt értjük önmegvalósításon.

A Kheiron Központban transzperszonális szemléletű önismereti, személyiségfejlesztő és gyógyító (terápiás) munka folyik. A transzperszonális szó maga azt jelenti, hogy „túl a személyesen”. A transzperszonális pszichológia az 1960-as évek végén bontakozott ki önálló irányzatként. Legfontosabb újdonsága, hogy az ember szellemi – spirituális oldalát is kutatja és az eredményeket integrálja a pszichológia tudományába. Olyan eszközöket fejlesztettek ki a személyiség fejlődésének szolgálatában, melyek az élet különleges élményeit is feldolgozhatóvá teszik. Munkánkat áthatja az a humanisztikus megközelítés, mely a kliensben tiszteli az egész embert és képesnek tartja saját problémájának megoldására.

Forrás: http://kheironkozpont.hu/?page_id=66 http://kheironkozpont.hu/?page_id=22

A Magyar Transzperszonális Egyesületet 1994-ben alapították azok, akik megtapasztalták a transzperszonális szemléletű önismereti munka gyógyító, segítő hatását személyes életükben és munkájukban. Célul tűzték ki a hazánkban alig ismert transzperszonális pszichológia és szemlélet megismertetését. Fontos feladatuknak tartják azt is, hogy egy új értékrendet képviseljenek, amely az élet örömteli kiteljesedését kínálja.

A transzperszonális latin eredetű szó, jelentése: túl a személyesen. A kifejezést Jung használta először, annak megjelölésére, hogy mindennapi világunkon túli emberi tapasztalatok is gazdagítják életünket. Ide tartoznak kiemelkedő szellemi, spirituális élményeink, meditációs tapasztalataink, a különleges csúcsélmények, az élet sokszor fájdalmas, szenvedésteli, máskor eksztázissá fokozódó pillanatai. Emberi minőségünk lehetőséget nyújt arra, hogy ezeknek a különleges tapasztalatoknak jelentést és értelmet adjunk, általuk hétköznapi életünket megfényesítsük, és személyiségünk fejlődésével az emberi közösség szolgálatára lehessünk.

A transzperszonális pszichológia elismeri az ember spirituális oldalát, és az erre vonatkozó – különböző hagyományokból is táplálkozó – tudással kiegészíti a humanisztikus és kognitív lélektani irányzatok ismeretanyagát.

Forrás: http://www.transzperszonalis.hu/

Abraham Maslow - a modern transzperszonális pszichológia atyja - mutatott rá, hogy a pszichológia területén 4 nagy "erő" működik:

·         Viselkedéslélektan (tárgyilagos-tapasztalati megközelítések)

·         Pszichoanalízis (pszichodinamikus és pszichoszexuális megközelítések)

·         Humanisztikus (személyközpontú megközelítések)

·         Transzperszonális (spirituális és transzcendentális megközelítések)

A transzperszonális pszichológiát az élet összes állomása, a tudatosság összes szintje érdekli. Elfogadja az első három iskola (pszichológiai irányzat) összes érvényes megállapítását, majd megpróbálja elméletben összekötni és egyesíteni őket magasabb szintek iskoláival, pl. a jógikkal, a szentekkel és a bölcsekkel. Tartalmazza a hagyományos lélektant, de túl is megy rajta.

Jung és Nietzsche egyaránt azt vallotta - az összes kultúrában élő örök filozófussal egyetemben -,

hogy létezik egy olyan spirituális dimenzió, amely maga "túl van jón és rosszon". Ez a "túl" az egyik olyan terület, amelyet a transzperszonalisták kutatnak.

Nehéz olyan kifejezéseket találni, amelyekkel leírhatnánk azokat az állapotokat, melyek egyaránt részesülnek a végesben és a végtelenben, a formában és az ürességben, az időben és az örökkévalóságban, a lélekben és a szellemben. Új kifejezésre volt szükség azokra a létállapotokra, amelyek tartalmazták a hagyományos emberséget, de túl is mentek azon. Amikor megalapították a Negyedik Erő pszichológiáját, a "transzperszonális" kifejezés mellett döntöttek.

"A személyiségen túli":

A valós, anyagi világban megélt Énünk az alapja ennek az életnek. Ha ez a személyiség tele van hiánnyal, például szeretethiánnyal vagy akár az önbecsülés hiányával, akkor bármelyik vallásba kapaszkodás csupán menekülés lesz mindaddig, míg a hiányaink fájdalmával nem kezdünk valamit ITT és MOST, a saját eszközeinkkel, a valós emberi kapcsolatainkban.

A spiritualitás nem ad felmentést a hétköznapok alól. Sőt. Épp arra szólít, hogy a mindennapi életünket annak összes gyakorlati velejárójával megéljük, csináljuk - a lehető legnagyobb odaszentelődéssel.

A transzperszonális pszichológia nem tagadta meg a pszichológia eredményeit, beleértve Freud és Jung nagyra értékelt munkásságát.
Mint az igazi személyiségfejlődés esetében is, a múlt integrálva van, hasznosan és tudatosan beépítve.

Az a megközelítés, amely túllépett a személyiség hagyományos itt és most határain, amely "személyiségen túlinak" nevezi magát (innen a transzperszonális szó) -, csak azért léphetett ekkorát, mert megvan a lépcsősor, ami idáig elvezetett.

"Túl a személyes (mindennapi) oldalunkon": elsősorban azt az érzésünket segít megfogalmazhatóvá és vizsgálhatóvá tenni, hogy az élet és az emberi tudat több, hatalmasabb, mint amit a szemünkkel láthatunk, és a kezünkkel megfoghatunk. A transzperszonális szemléletű életfilozófia vagy szakmai munka következetesen keresi és realizálja a magasabbrendű humán értékeket a mindennapok valóságában.

Kulcsfogalma a tudatosság és a növekedés, mind a fizikai, gyakorlati síkon, mind a kapcsolatok, érzelmek területén, mind pedig a spirituális, transzcendens élményekben.

A transzperszonális csúcsélmények felidéztetése terápiás hatású azáltal, hogy a kliensben tudatosul: "az élet jó, létezik rend, része vagyunk ennek a rendnek, része vagyunk az egésznek, biztonságban vagyunk." A transzperszonális szemlélet pedig segít a szenvedést is megélni és magasabb szintre emelni.

A transzperszonális pszichológia a spirituális tanítások és a nyugati értelemben vett pszichológiai tudomány harmonikus kombinációja.

A belső munka:

"A belső munka a transzperszonális pszichológia segítségével válaszokat ad mai zaklatott, talán irányvesztett életünk alapvető kérdéseire - arra, hogy honnan jövünk, hová tartunk, és mi az egésznek az értelme.

Hármas ösvényt tár fel előttünk:

·         Az első a hamisítatlan önismerethez vezet, messze túl a szokványos racionális, felületes keresgélésen, belső képek és jelképek segítségével. ( Ehhez nyújt segítséget a KIP -katatím imaginatív pszichoterápia)

·         A második kiszabadít a merőben személyes, "perszonális" világképből és rámutat emberi kapcsolataink lényegére, buktatóira és lehetőségeire.

·         A harmadik tudatosítja bennünk a ma gyakran elhanyagolt lelki-szellemi dimenziót, a psziché központját, ami minden belső munka célpontja és hozzátartozik teljességünkhöz.

 Forrás: http://www.fuzesfruzsi.hu/transzperszonalis-pszichologia/

TPW

A TPW – Transzperszonális Workshop sorozat a transzperszonális szemléletet megalapozó C.G. Jung és Assagioli pszichológiai rendszerére épül. Segít választ találni mai, időnként zaklatott, iránytvesztett életünk alapvető kérdéseire– arra, hogy honnan jövünk, hová tartunk és mi az egésznek az értelme.

Hármas ösvényt tár fel előttünk:

• hamisítatlan önismerethez vezet, messze túl a szokványos racionális, felületes keresgélésen, a belső képek és jelképek segítségével;

• kiszabadít a merőben személyes, „perszonális” világképből és rámutat emberi kapcsolataink lényegére, buktatóira és lehetőségeire;

• tudatosítja bennünk a ma gyakran elhanyagolt lelki-szellemi dimenziót, a psziché TP központját, ami minden belső munka célpontja és hozzátartozik teljességünkhöz.

A TPW eredetileg az A Barbara Somers és Ian Gordon-Brown által 1973-ban alapított Center for Transpersonal Psychology-ban alakult ki, Beata Bishop aktív közreműködésében. Az ő megbízásukkal honosította meg Beata Bishop Magyarországon az Egészségforrás Alapítvány keretein belül. Mondok Árpád és Tamás Dorka az ő megbízásával vezeti a TPW első öt tréningjét.

TPW1 – Az önismeret útján a Self felé

TPW2 – A bennünk élő maszkulin és feminin energiák

TPW3 – A belső fejlődés ciklusai és állomásai

TPW4 – Beavatás

TPW5 – Belső gyermek

Az egyes tréningek között érdemes minimum három hónapnak eltelnie, tiszteletben tartva az emberi lélek saját ritmusát, lehetővé téve a belső integrációt.

Forrás: http://www.anahata.hu/?page_id=226

Ulrich Dehner - Renate Dehner - Tranzakcióanalízis a coachingban

A tranzakcióanalízis (TA) mint coaching technika
A tranzakcióanalízis több szempontból is kivételesen hatékony eszköz a coach kezében, mert:

• Segítségével gyors és pontos diagnózis állítható fel a kliens problémájával kapcsolatban - nincs időt rabló "vaktában lövöldözés", míg feltárul a lényeg
• Az életrajzi összefüggések megkeresésével, vagyis a sorskönyv és az adott egyénre jellemző játszmák feltárásával párhuzamba állítja a jelen és a múlt eseményeit, majd rávilágít az esetlegesen ismétlődő események, illetve viselkedés formák eredetére és magyarázatára
• Rövid idő alatt jelentős felismerésekhez (AHA-élmény) segíti hozzá az ügyfelet - amely viselkedésforma régen (gyermekkorban vagy fiatalabb életszakaszban) adekvát, sőt akár létfontosságú volt, mára akár kifejezetten negatív, teljesítményromboló lehet...
• Hozzásegíti az ügyfelet, hogy régi, rögzült, sok esetben tudattalan alapokon nyugvó viselkedési formáit, játszmáit tudatosítsa, majd abban is utat mutat, hogyan hagyja el ezeket
• Kifejezetten RÖVID COACHINGFOLYAMATOKhoz is sikerrel adaptálható - akár 5-6 ülésben is valódi eredmények érhetők el
• A könyv leírja a TA főbb elméleteit: énállapotok, referenciakeret, sorskönyv, játszmák - ezekhez rendeli hozzá, hogyan használhatók fel a coaching gyakorlatában

A tranzakcióanalízis (TA) a humanisztikus pszichológia egyik jelentős irányzata, amelynek alapjait Eric Berne (1910–1970) tette le. A TA gondolkodási és cselekvési modellekkel dolgozik, méghozzá közérthető módon. Ezek alkalmasak a személyiség, az emberi kapcsolatok, csoportok és szociális rendszerek megfigyelésére, leírására, megértésére és a velük történő munkára.

A TA kiinduló tézise, hogy az egyének eredendően egyensúlyi állapotba vannak (OK állapot), ebből különböző külső és belső hatások által már gyermekkorban kimozdulnak és "játszmázni kezdenek", ám képesek a tanulásra, fejlődésre, van lehetőségük döntéseket hozni, valamint autonóm módon saját sorsukat alakítani... Mára a TA az üzleti világban is széles körben elterjedt és jelentős fejlődésen ment keresztül. Főként a szervezetfejlesztés, tanácsadás, coaching, oktatás és pszichoterápia területein alkalmazzák nagy arányban. Az elmúlt években egyre nagyobb teret nyer a szervezeti alkalmazásokban, mert világosan átlátható modelljei ötvözik a rendszerelvű és kapcsolatorientált megközelítéseket. Ez lehetővé teszi, hogy a TA segítségével a szervezet minden jelenségét figyelembe vegyük, feltárjuk és eredményesen dolgozzunk ezekkel.

A szerzőkről
Ulrich Dehner, pszichológus, a Konstanzer Seminare (1986) és a Dehner Academy (2015) megalapítója, mindkettő elismert coach- és trénerképző intézmény Németországban. A képzés mellett saját tréningeket és coaching szolgáltatásokat is nyújtanak cégvezetők és szervezetek számára. Dehner 25 éves szakmai múlttal rendelkezik a business coach szakmában, emellett 20 éve oktatja is azt. Németországban és Svájcban 10 évig oktatta a TA módszerét szervezetfejlesztőknek, coachoknak, trénereknek és PR szakembereknek. Felesége és szerzőtársa Renate Dehner korábban személyiségfejlesztő tréner volt, mára az írás lett a fő tevékenysége. Kezdetektől a Konstanzer Seminare aktív tagja, írói munkásságán túl a szervezet PR specialistája is egyben. 

https://www.z-press.hu/coaching-konyvek/tranzakcioanalizis-coaching-konyv?gclid=CPKrqNCugNMCFcluGwodC28AOA

Eric Berne és a tranzakcióanalízis

A tranzakcióanalízis (TA) személyiség- és szisztematikus pszichoterápiás elmélet, amely a személyiség fejlődésével és a személyes változással foglalkozik. Eric Berne a tranzakcióelemzés megalapítója. A személyiség elméleteként a TA képet ad arról, hogy az emberek pszichológiailag hogyan strukturálódnak → három részből álló én-állapot-modellként ismert modellt használ fel.

Eric Berne neve milliók számára vált ismertté „Emberi játszmák” című könyvének 1964-es megjelenését követően. Steiner (1990) szerint ez a könyv hozta meg neki ugyan a világhírt, de Berne egész munkásságával érdemelte azt ki.

Eric Berne egy korát meghaladó úttörő gondolkodó, a pszichiátria területének radikális tudósa volt (Steiner, 1990). Stewart (1992) egyetért Steinerrel és úgy gondolja, állítása a mai napig érvényes. Berne radikálisnak nevezhető, mert a pszichiátria tudományának alapvető feltevéseit vizsgálta újra, és vizsgálódása eredményeképpen olyan megállapításokra jutott, amelyek szöges ellentétben álltak korának tudományosan elfogadott felfogásával (Steiner, 1990).

Tranzakcióanalízis (TA) elméletének születése egyidős a „Humanizmus a behaviorizmus ellen” elnevezésű, Carl Rogers és Burrhus Frederic Skinner nevével fémjelzett, 1956-ban zajló nagy pszichológiai vitával (Járó, 2011).

Gyakorlott szakmabeliek, főként a pszichoanalízis területén jártasak, nem fogadhatták el Berne koncepcióját anélkül, hogy ne kelljen megváltoztatniuk gyökeresen (azaz radikálisan) a korábban tanultakat arra nézve, hogy

Mi az, ami az embereket boldogtalanná teszi, ami diszfunkcionális működést okoz és mi az, ami megváltoztathatja mindezt (Steiner, 1990).

Az alábbi három fogalom együttese választja el az 1970-es évek mainstream pszichiátriájától a TA-t (Steiner, 1990):

1. Az emberek eredendően lelkileg egészségesek, rendben vannak, ahogy Berne fogalmaz OK-nak születtek. Az „én oké vagyok, te oké vagy” pozíció alapvetése a minimum feltétele a jó pszichiátriai állapotnak és a tartós érzelmi és szociális jóllétnek.
2. Az érzelmi zavarokkal küszködő emberek mindennek ellenére teljes, intelligens, gondolkodó emberi lények. Képesek felfogni és megérteni problémáikat és átlátni nehézségeiket.

3.Minden érzelmi zavar gyógyítható, ha rendelkezésre áll az adekvát tudás és a megfelelő megközelítési mód. A betegségek (pszichés zavarok), amelyekkel a pszichiáterek találkoznak (skizofrénia, alkoholizmus, depresszív pszichózis, stb.), leginkább a pszichiátriai hozzá nem értés és alkalmatlanság vagy tudatlanság eredményei, semmint a gyógyíthatatlanságé.

Az életpozíciók

Ahogy Berne fogalmaz „Minden ember hercegnek és hercegnőnek születik, amíg szülei békává nem változtatják őt” (idézi Steiner, 1990, p. 2.)

Berne radikális gondolatait gyakran bújtatja aforizmákba. „

Az emberek OK-nak születnek” elméletének alapvetése, hogy az érzelmi zavarok, a boldogtalanság és az őrület magjai nem bennük találhatók, hanem szüleikben, akik ezt továbbadják nekik (Steiner, 1990). Ezt a radikális álláspontot sokan elutasították.

1. A központi pozíció szerint „én oké vagyok, te oké vagy”. Ez az egészséges életérzés. „Én és mások is alapjában véve szeretetreméltók vagyunk, konstruktívan tudunk problémákat megoldani, képesek vagyunk társainkra és feladatainkra odafigyelni, együttműködni. Ismerjük mind magunk, mind mások jó és rossz tulajdonságait, tudomásul vesszük ezeket és ez nem zavar abban, hogy megbecsülésünket kifejezésre juttassuk. A kimenet a siker.” (Járó, 2011, p. 76.) Amennyiben az egyéni életkörülmények miatt ettől elmozdulás következik be az alábbi pozíciók jöhetnek létre:
2. „Én oké vagyok, te nem vagy oké.” Jellemzője az én túlértékelése, mások lebecsülése. „Gyakran ilyen az életpozíciója a túlzottan ambiciózus embereknek, akik céljaik elérésében senkire és semmire nincsenek tekintettel. Magukat tartják a helyes út egyetlen ismerőinek. A kimenet fölényeskedő durvaság vagy megmentés.” (Járó, 2011, p. 76.) Paranoid pozíció (Tudor & Hobbes, 2007).
3. „Én nem vagyok oké, te oké vagy.” Ebben a pozícióban az egyén magát másokkal összehasonlítva alsóbbrendűnek, tehetetlennek éli meg. Úgy érzi csak vesztes, áldozat lehet. Ez az állapot visszavonulásra készteti, letörtséget vált ki. A kimenet lehangoltság (Járó, 2011). Depresszív pozíció (Tudor & Hobbes, 2007).
4. „Én nem vagyok oké, te nem vagy oké.” Az egyén úgy hiszi, hogy nem lehet őt szeretni, fél az elutasítástól, emiatt védekezésképpen minden közeledést elutasít. Kétségbeesetté válik, öngyűlölő, önpusztító gondolatai támadnak, az élet értelmét veszti. A kimenet kiúttalanság, fölöslegesség érzése (Járó, 2011). Skizoid pozíció (Tudor & Hobbes, 2007).

Berne utolsó munkájában (1972) kiterjesztette a négy két tagból álló pozíciót egy harmadikkal: ők. Ez egy jelentős és fontos változtatás volt, amelyet azóta sem fejlesztettek tovább sem TA-n belüli, sem azon kívüli körökben (Tudor & Hobbes, 2007).

A 2-4. pozíciók diszfunkcionális, zavart, boldogtalan állapotot eredményezhetnek (Steiner, 1990).

Az „én oké vagyok, te oké vagy” életpozíció az a pozíció, amelyre az embernek szüksége van ahhoz, hogy teljes értékű, egészséges életet éljen.

Ebben az egzisztenciális pozícióban a „hatalomtól és cselekedetektől” elvonatkoztatott álláspont kell, hogy érvényesüljön ahhoz, hogy egy bensőséges, szoros kapcsolat alakulhasson ki és ezen keresztül az érzelmi és a szociális jóllét megvalósulhasson (Steiner, 1990).

Amikor egy pszichiáter ebből a pozícióból néz a többi emberre (én oké vagyok, te oké vagy, de oké az édesanyád, az édesapád, a nővéred, a bátyád, a szomszédod), akkor azonnal elszakítja magát a többi pszichiáter pozíciójától és mindattól, amit korábban tanult (Steiner, 1990).

Többé már nem a neurózist, a pszichózist, a személyiségzavart, vagy egyéb pszichopatológiai kórképet keres a páciensben (ezek Berne szerint mind sértőek), hanem azt vizsgálja, aminek az adott egyén ki van téve, azokat a körülményeket, szociális interakciókat, szociális nyomásokat próbálja feltárni, amelyek viselkedését és érzelmeit nehezen megmagyarázhatóvá teszik (Steiner, 1990).

Ahelyett, hogy az egyénre úgy nézne, mint valaki, aki pszichiátriai segítségre szorul, mindegy mennyire zavart, mennyire „nem oké”, azt gondolja, hogy nem a belső gyengesége, hanem a külső körülmények miatt válik pszichiátriai pácienssé az illető (Steiner, 1990).

Ez a megközelítés nem új a pszichiátriában, korábban már Wilhelm Reich és Carl Rogers is értekezett róla, mégis pszichiátriai körökben kevéssé elfogadott és még kevésbé támogatott gondolat.

Szerződés és közös felelősségvállalás

Berne második radikális nézőpontja azzal kapcsolatos, ahogy azokkal az emberekkel bánt, akikért dolgozott.

Berne élénken próbált olyan kapcsolatokat kiépíteni klienseivel, amelyben egyenrangú félként kezelte őket.

A páciens ugyanakkora felelősséggel tartozik, mint a pszichiáter, a pszichoterápia sikeressége közös céljuk (Steiner, 1990).

„A szerződés, amely a szakértő és a kliens közös Felnőtt-Felnőtt felelősségvállalása a változásért, a tanulásért, az egyenlőség elve alapján (50-50%). A kliens kötelezettséget vállal a változás érdekében egy világosan megfogalmazott konkrét tevékenység teljesítésére, a szakértő pedig arra, hogy elkíséri, orientálja és támogatja őt ezen az úton.” (Járó, 2011, p. 30)

A TA-t egy szerződéses terápiás technika céljából találta fel Berne (Steiner, 1990). Gyanakvó volt az egyoldalú helyzetekkel szemben, amelyekben az egyik félnél volt az összes kártya. Berne például nagyon szerette a pókert, ahol mindenki egyenlő esélyekkel indulhat. A TA-t tehát úgy alkotta meg, hogy az egy kétoldalú, kooperatív, szerződéses folyamat legyen (Steiner, 1990).

Ez az álláspont azon a hiten alapszik, hogy mindenki, azokat az embereket is beleértve, akiket páciensnek nevezünk, birtokában van egy funkcionális Felnőtt énállapotnak, amelyet bizonyos esetekben aktiválni, bátorítani kell (Steiner, 1990).

Álláspontjának logikus következményeképp Berne például behívta betegeit azokra a kollégákkal folytatott szakmai konzultációkra, amelyek róluk szóltak.

Ahogy Berne fogalmazott: „Bármi, amit nem szabad kimondani egy páciens előtt, azt nem szabad kimondani egyáltalán.” (idézi Steiner, 1990, p. 5.).

Nem meglepő módon sok szakember meglehetősen kellemetlenül érezte magát az ilyen helyzetekben. Rá kellett, hogy jöjjenek, mennyire másképp, értelmetlenül és kivagyiskodó hangnemben beszélnek szakmai értekezleteken azokról az emberekről, akiket elvileg „szolgálnak” (Steiner, 1990).

Nyelvezet

A Berne által bevezetett nyelvezet és a kommunikációs mód olyannyira szokatlan és unortodox volt, hogy emiatt azonnal összeütközésbe került a szakma képviselőivel (Steiner, 1990).

Berne úgy gondolta, hogy páciensei képesek megérteni azt, amit ő gondol róluk és hogy tud velük beszélni anélkül, hogy „kioktatná” őket.

Elutasította azt a megszokott pszichiátriai gyakorlatot, hogy egyfajta nyelven beszél az emberekkel és egy másfajtán a pszichiáter kollégákkal (Steiner, 1990).

Ahogy kidolgozta elméletének új fogalmait, minden egyes pillanatban olyan szavakat használt, amelyek teljes mértékben érthetőek voltak a legtöbb ember számára.

Például, amikor megfigyelte, hogy az emberek három teljesen elkülönülő módon cselekednek, ezt a három módot Szülőnek, Felnőttnek és Gyermeknek nevezte el, ahelyett, hogy valamilyen tudományos elnevezést adott volna nekik, mint az exteropsziché, neopsziché és archeopsziché (Steiner, 1990).

Amikor az emberi kommunikációról és elismerésről értekezett, az interakciós egységet nem „interperszonális kommunikációs egységnek” nevezte el, hanem sztróknak^[1] (Steiner, 1990).

Az emberek által generált problémás szociális és interakciós helyzeteket nem „szociális diszfunkcionális mintázatnak” hívta, hanem játszmáknak.

Azt, ahogy az emberek korai tapasztalataik alapján élik meg életüket nem „élettartam (lifetime) ismétlési kényszernek”, hanem sorskönyvnek definiálta (Steiner, 1990).

Berne üzenete a mindennapi terminológiával világos és egyértelmű.

Nem szakmatársainak elismerését kívánta kivívni, akik egyébként többségében egyetemlegesen elhatárolódtak tőle és koncepciójától, hanem azokét, akikkel együtt dolgozott, és akiknek ezáltal egy kommunikációs csatornát tudott biztosítani a kölcsönös megértés céljából (Steiner, 1990).

Ez a nyílt kommunikáció, a mindennapi terminológia, és az, ahogy a freudi „ismétlési kényszer” elmélete „pszichológiai játszmává” válik Berne teóriájában, képviselik a legnagyobb hozzáadott értéket a TA-en belül (Tudor & Hobbes, 2007).

Gyógyítás

Berne további radikális tézise szerint minden pszichiátriai zavar gyógyítható (Steiner, 1990).

Ez azt jelenti, hogy nemcsak az enyhén neurotikus, hanem a drogfüggő, a súlyos depressziós, a skizofréniás, bármilyen funkcionális pszichiátriai zavarral küzdő ember (amennyiben nincs azonosítható fizikai betegség vagy kimutatható kémiai egyensúlymegbomlás a betegség hátterében) gyógyítható (Steiner, 1990). Ez a felfogás, miszerint a pszichiáterek „meg tudják gyógyítani” a súlyos érzelmi zavarokkal küzdő embereket, valószínűleg a pszichiátria történetében az egyik legradikálisabb és legnyomasztóbb gondolat (Steiner, 1990). Berne, ettől függetlenül, hajthatatlan maradt. Az a tény, hogy a pszichiátereknek nem sok sikerük volt az alkoholisták, a skizofréniások és a depressziósok gyógyításával, Berne számára nem azt jelentette, hogy ezek a zavarok ne lennének orvosolhatók, hanem egyszerűen azt, hogy a pszichiáterek számára még nem áll(t) rendelkezésre egy hatékony megközelítési mód (Steiner, 1990).

„Gyógyítani, mindig csak gyógyítani” (idézi Stewart, 1992, p. 67.). Ez volt Eric Berne, a pszichoterapeuta célja.

 Számára a pszichoterápia egy aktív folyamat, melynek egyetlen valódi célja a gyógyítás.

A pszichoterapeuta felelőssége, hogy szakmai képességeit a legteljesebb mértékben arra használja, hogy minél hatékonyabban és gyorsabban gyógyítson (Stewart, 1992).

Berne három alapvető tanítást tartott a legfontosabbnak, amelyre minden terapeutának gondolnia kell, mielőtt nekikezd egy foglalkozásnak (Berne, 1966: 62-3, idézi Stewart, pp. 70–71.).

1.Primum non nocere – mindenekelőtt ne árts. A pszichoterapuetának mindenáron el kell kerülnie, hogy ártson páciensének.

2.Vis medicatrix naturae – a Természet gyógyító ereje. Minden ember egy belékódolt mentális és fizikális egészség drive-val rendelkezik. A pszichoterapeuta feladata, hogy elhárítsa azokat az akadályokat, amelyek útjában állnak a páciens saját magának megfelelő irányba való természetes fejlődésének.

3.Je le pensay & Dieu le guarit. – én kezelem, Isten gyógyítja. Berne szerint a terapeuta nem gyógyít, csak a tudása legjavának segítségével kezeli, vigyáz, hogy ne ártson és várja a természet segítségét, hogy véghez vigye a gyógyulási folyamatot.

Látszólag ellentmond a 2. és 3. pont Berne alaptézisének, miszerint a terapeuta dolga a gyógyítás.

Berne maga ezt így magyarázta:

gyógyítani a pácienst annyit tesz,

hogy késszé tesszük őt arra, hogy a gyógyulás bekövetkezzen (Stewart, 1992, p. 71.). Berne egyértelműsítette, hogy a vis medicatrix naturae nem szolgáltathat kifogást elnagyolt vagy inaktív terápiás munkára.

A „pácienst késszé kell tenni”, feladata megköveteli, hogy a terapeuta minden szakmai képességét felhasználja. A terapeutának kitartónak, elhivatottnak, lelkiismeretesnek és éles elméjűnek kell lennie (Stewart, 1992).

Tranzakcióanalízis – Az elmélet

Történeti kontextus

A TA személyiségelméleti, fejlődéslélektani és pszichopatológiai aspektusai komprehenzív terápiaelméletet kínálnak, míg kommunikációelméletre vonatkozó részei, melyeket szociális (interperszonális és extrapszichikus), illetve pszichológiai (intraperszonális és intrapszichikus) rendszerekben alkalmaznak, a csoportok és szervezetek vizsgálatához és analíziséhez kínálnak keretet (Tudor & Hobbes, 2007).

Berne játszmaelméletének gyökerei

Gyógyító munkájának középpontjába a játszmákat állította, mint olyan kommunikációs zavarokat, amelyek képesek végzetesen is megmérgezni az emberi kapcsolatokat (Járó, 2011).

Freud „ismétlési kényszer” koncepciója csupán az általános hátteret szolgáltatta Berne játszamelméletéhez (Stewart, 1992). Huizinga munkájának volt a legnagyobb hatása erre az elméletre, amely rávilágított, hogy az emberi „játék” a legkevésbé sem játékos. 

Énállapot

A TA három fő énállapotot különít el, ezeket a nagy kezdőbetűvel írt Szülő, Felnőtt és Gyermek elnevezésekkel jelöli.

Az énállapot modell egy strukturális modell, amelynek segítségével feltárhatók a személyiség különböző aspektusai.

A TA-ban strukturális megközelítésnek minősül, amikor az elemzés az énállapotok tartalmára, eredetére irányul és funkcionálisnak, amikor a cél annak a folyamatnak a megfigyelése, ahogy az énállapotok alkalmazása történik, azaz, hogy milyen a jelenben zajló viselkedés jellege és hatása (Járó, 2011).

Amikor az egyén úgy viselkedik, érez és gondolkodik, ahogy azt a szüleitől, vagy számára szülőfigurát jelentő személytől látta, akkor Szülő énállapotban van.

Amikor az egyén viselkedését, gondolkodását és érzéseit tekintve azt éli meg, mint gyermekkorában, akkor Gyermek énállapotban van.

Amikor az egyén úgy viselkedik, gondolkodik, érez, hogy az arra válaszol, ami éppen körülötte történik itt és most és minden rendelkezésére álló forrást úgy használ fel, mint egy felnőtt ember, akkor Felnőtt énállapotban van (Járó, 2011).

Ahogy a fent vázolt személyiségstruktúra és a fenomenológiai realitások tükrözik, mind a Szülő (az Introjektált Szülő), mind a Gyermek (az Archaikus Gyermek) énállapotok a múlt visszhangjai, míg a Felnőtt (Integrált vagy Integráló Felnőtt) a jelenbeli, vagy jelenközpontú állapot (Tudor, 2001).

A TA irodalomban nagy figyelmet fordítottak a múltra (a Szülővel és a Gyermekkel való munkára) strukturális és fejlődési modellek, módszertan és technikák viszonylatában, azonban meglehetősen kevéssé kidolgozott terület a Felnőtt énállapot (Tudor, 2001).

Stewart szerint (idézi Tudor, 2001, p. 11.) az egyén gyökerei a jövőből erednek (nem a múltból), a cselekvés és a változás a jelenben megy végbe, a múlt pedig csupán információhordozó.

„a hagyományos TA során elfogadjuk azt az elképzelést, hogy a múlt meghatározza a jelent, a jelen pedig a jövőt. Ugyanakkor, szintúgy elképzelhető – és klinikailag gyakran egyértelmű –, hogy a jelen kiszínezheti múltbeli emlékeinket. Ahogy a jelenünk változik, úgy változhatnak vele emlékeink és a múlt megértésére való törekvéseink. A múlt nem egy állandó, változtathatatlan, monolitikus struktúra.”

Sorskönyv

Fritz egy szakmai tréningen beszélt hosszasan arról, hogy a sorskönyveket miként alakítják megélt tapasztalatainkon, megszokásainkon, beidegződéseinken alapuló attitüd- és viselkedési mintázataink (Erskine, 2010).

A sorskönyv-koncepció azonban a TA elmélet része volt már a kezdetektől fogva. A TA-ról szóló első könyvében (Berne, TA in Psychotherapy, 1961, idézi Steiner 1990, p. 13.) így ír:

Berne úgy vélte, a sorskönyvek az ismétlési kényszer eredményei. Az ismétlési kényszer pszichoanalitikai fogalom, amely szerint az emberek hajlamosak arra, hogy rendszeresen megismételjenek boldogtalan gyermekkori eseményeket (Steiner, 1990).

Berne úgy érezte, a sorskönyvanalízis feladata,

hogy felszabadítsa az embereket ezen események újraélési kényszere alól

és elindítsa őket egy másik úton (Steiner, 1990).

Berne azon a véleményen volt, hogy a csoportterápia a legalkalmasabb eszköz arra, hogy információt szolgáltasson a sorskönyvről. Egy néhány hetes csoportterápia több információval látta el az egyénről, mint több hónapos kanapén fekvés (Steiner, 1990).

A sorskönyv a tudattalan kapcsolati mintázatok komplex összessége, amely pszichológiai túlélési reakciókon, implicit tapasztalati konklúziókon, explicit döntéshozáson és/vagy önszabályozó introjekciókon alapul (Erskine, 2010).

Ezek jellemzően stresszhelyzetben kerülnek elő, bármely fejlődési szakaszban.

A stresszhelyzetek gátolják a spontaneitást és korlátozzák a megoldóképesség rugalmasságát, az egészség fenntartását és a szociális kapcsolatokat (Erskine, 2010).

Az egyén a sorskönyv segítségévél küzd meg azokkal a jelentős, függőségi kapcsolatokban bekövetkező problémákkal (törésekkel, zavarokkal), amelyek hatására sorozatosan kudarcot vall lényegi fejlődési szükségletei területén (Erskine, 2010).

A sorskönyvek tehát jelentős, függőségi kapcsolatok területén megjelenő sorozatos (kumulatív) kudarcok eredményei (Erskine, 2010).

A sorskönyvek a pszichológiai szerveződés és az önszabályozás tudattalan rendszerei, amelyeket az implicit emlékek formálnak és pszichológiai diszkomfortban, hangulati maximalizálásban vagy minimalizálásban, és a mindennapi élet transzferenciáiban nyilvánulnak meg (Erskine, 2010).

Ezek a tudattalan kapcsolati mintázatok, sémák, vagy élettervek befolyásolják a reakcióinkat és elvárásainkat, amelyek meghatározzák világunkat, azt, hogy milyen emberek vagyunk, de a másokkal folytatott interperszonális kapcsolatok minőségét is (Erskine, 2010).  

Az általános pszichológiai irodalom ezeket a sémákat, tudattalan terveket, sorskönyveket „kognitív struktúráknak” írja le, amelyek az egyén szerveződésén keresztül annak hiedelmeinek, gondolatainak, attitüdjeinek és elvárásainak összességét tükrözik (Lewin, 1951, idézi Erskine, 2010, p. 3.)

A TA pszichoterápia célja: sorskönyv-gyógyítás

A pszichoterápia célja, hogy a „sorskönyvet gyógyítsa”.

A pszichoterápiának ötvöznie kell a pszichoterápia affektív, viselkedéses, kognitív és fiziológiai dimenzióit, hogy a tudattalan tartalmak felszínre kerüljenek és ezáltal orvosolhatók legyenek (Erskine, 2010).

A tudatos ember mind tapasztalatilag, mind kognitívan tisztában van vele, hogy regresszív élményei a Gyermek énállapothoz köthetők, az introjektált élmények a Szülő énállapothoz, és tudja, hogy a Felnőtt énállapot részeit azok az élmények képzik, amelyek az itt és mostban történnek (Tudor & Hobbes, 2007).

A tudatosság tehát az énismeret, öntudat. A tudatosság azt jelenti, hogy képesek vagyunk a valóságot az itt-és-most-ban megélni, közvetlenül az érzékeinkre hagyatkozva, előfeltevések és értelmezés nélkül. A spontaneitás, az autonómia második összetevőjének lényege, hogy az egyén, növekvő tudatosságának következtében, szabadon váltogathatja énállapotait.

A spontaneitás tehát az, amikor képesek vagyunk tetszésünk szerint választani az elvileg lehetséges érzések, gondolatok és viselkedésmódok közül, és szabadon választjuk meg azt is, hogy az adott pillanatban melyik énállapotba helyezkedünk.

Az intimitás azt jelenti, hogy kommunikációs partnerünkkel nyílt, hátsó célok és titkos üzenetek nélküli tranzakciókat váltunk, őszintén és cenzúrázatlanul kifejezve érzéseinket és szükségleteinket (Tudor & Hobbes, 2007).

A sorskönyv gyógyítása az elemzésére kialakított számos eredeti módszer révén az egyén autonómiájának elérését veszi célba, hogy kiszabadulhasson sorskönyvének rabságából (Járó, 2011).

Tranzakcióanalízis – TA irányzatok

Klasszikus iskola

A TA klasszikus megközelítése erőteljesen hangsúlyozza a páciens közvetlen megfigyelésének fontosságát a pszichoterápiában (Widdowson, 2009).

A klasszikus TA terapeuták az intuíciójukat is használják a diagnózishoz.

A megfigyelést és az intuíciót kombinálták az elmélettel és a világos terápiás alapokkal.

Berne-t továbbá a humor terápiás használata is érdekelte, amely mint eszköz a Felnőtt énállapotot hozza elő a páciensből, hogy újraértékeljen egy szituációt vagy egy hiedelmet (Widdowson, 2009).

A terápia strukturális analízis, játszmaelemzés és sorskönyvelemzés sorozatából áll.

A terápia kezdeti célja, hogy a Felnőtt énállapotot „fertőtlenítsék” és azonosítsák a páciens különböző gondolatainak, érzelmeinek, hiedelmeinek strukturális eredetét (Widdowson, 2009).

Hasonlóan a Gestalt terápiához, a TA klasszikus iskolája is azt vizsgálja, hogy a páciens énállapotai és sorskönyve hogy nyilvánulnak meg az itt és mostban.

A 3P (protection, permission, potency) a TA klasszikus megközelítésének alapelemei (Widdowson, 2009). (megj. protection, permission, potency - védelem, engedély, potencia)

A terapeutának folyamatosan ellenőriznie kell saját munkáját annak érdekében, hogy elégséges védelmet, hozzájárulási lehetőséget és hatalmat biztosítson a páciens számára ahhoz, hogy az elköteleződjön a terápiás munka irányában. Ez elengedhetetlen annak érdekében, hogy megtörténhessen a sorskönyv-gyógyítás (Widdowson, 2009).

A klasszikus iskola nyomdokaiban számos TA elméletet továbbfejlesztő irányzat, illetve iskola alakult ki, ebből négyet mutatunk be.

Újradöntési Iskola (Redecision school)

Berne szerint egy „új életről való döntést” (újradöntést) a Felnőtt énállapotban kell meghozni, ezzel szemben az Újradöntési Iskola azt vallja, hogy mivel a sorskönyvről gyermekkorunkban, Gyermek énállapotunkban döntünk, ezért az újradöntést is abban kell meghoznunk (Widdowson, 2009). Terápiás módszereiket tehát ez irányban fejlesztették tovább.

Újraszülősítési iskola

Új terápiaelméletének lényege, hogy „megengedi” a páciensnek a visszatérést a Gyermek énállapotba és azt, hogy ezen keresztül új Szülő énállapotokat dolgozzon ki magának (Widdowson, 2009).

Ez az iskola úgy véli, hogy a pszichopatológia természete kétoldalú: a problémák 1. fejlődési deficitekből / rendellenességekből alakulnak ki és / vagy 2. egy defektív vagy patologikus Szülő énállapot meglétéből (Widdowson, 2009).

Módszereiket úgy fejlesztették ki, hogy mind a Gyermek énállapotban megjelenő fejlődési deficitre, mind a szisztematikusan érzelmi energiát nem hordozó Szülő énállapotra megoldást nyújtson.

Cél, hogy az egyén egy új, pozitív Szülő énállapotot reintrojektáljon (Widdowson, 2009).

Schiffék nem alkalmaztak gyógyszeres terápiát, csak pszichoterápiát, illetve reaktív környezetet teremtettek, amelyben a kliensnek lehetősége volt saját problémáiról gondolkodni és azokra reflektálni (Widdowson, 2009).

A pszichoterápia a Gyermek énállapotban működő mágikus Szülőiben halmozódó feszültség csökkentésére, az ún. detektálásra irányul. Törekvése az itt koncentrálódó energia átirányítása a terápia során kiépülő új Szülői tartományba (Járó, 2011).

Radikális Pszichiátria (RP)  - „A RP az emberi érzelmi zavar elmélete és az annak kezelésére kifejlesztett módszerek összessége.”

Integratív tranzakcióanalízis (ITA)

Az érzelemgazdag kapcsolatok hiánya, a kapcsolati érintkezés megszakadása, illetve kapcsolati traumák a pszichopatológia fő forrásai (Widdowson, 2009).

A kapcsolatok (kapcsolati problémaként) a fájdalom elsődleges forrásának tekinthetők, ugyanakkor azok (főként a terápiás kapcsolatok) egyben a változás és a gyógyulás alapvető eszközei is (Widdowson, 2009).

A terapeuta próbál érzelemmel teli (contactful) kapcsolatot kiépíteni a pácienssel, amely biztonságos környezet biztosít neki, így abban megnövekedhet tudatossága.

Berne a Gyermek és a Szülő énállapotokat fixált énállapotoknak jellemzi (Widdowson, 2009). Erskine ezt a nézetet megtartja és úgy véli, a változás folyamatában az egyénnek meg kell küzdenie azzal a traumával, amely kiváltotta a fixációt és ezt az élményt integrálnia kell a Felnőtt énállapotba (Widdowson, 2009).

Mind a belső, mind a külső kapcsolatok esszenciális részei az egészséges emberi működésnek.

Napjainkra egyre hatékonyabban érvényesül az a szemléletváltás, amely a pszichológiában a pozitív erőforrások kibontakoztatásának lehetőségét látja (pozitív pszichológia).

A pszichológia eszköz az élet minőségének javítására, a testi és lelki egészség megőrzésére, a fejlődésre.

A „depatologizált” pszichológia egy jelentős fordulat, szemléleti nyitás, paradigmaváltás.

Ez volt Eric Berne egyik nagy álma, melyet úgy fogalmazott meg: a „pszichológia mindenkié” (Járó, 2011).

Az eredeti és újszerű abban, amivel Eric Berne és iskolája gazdagította a pszichoterápiát főként az, hogy a figyelmet a szocializáció korai negatív hatásainak kialakulásában az emberek közötti rejtett tranzakciókra irányította.

Felfedezései és módszerei közel sem csak a rendelőben, mint a pszichológiai gyógyítás eszközei alkalmazhatók,

hanem hatékonyabbá tehetik az emberek közötti kommunikációt (Járó, 2011).

Forrás és a teljes cikk, ajánlott: https://hu.wikipedia.org/wiki/Tranzakci%C3%B3anal%C3%ADzis